A szingli nők egyre nagyobb számban döntenek úgy, hogy mesterséges megtermékenyítéssel, akár hús-vér partner nélkül is elérik a hőn áhított gyermekáldást. Amihez az adófizetők pénze segíti őket. És amiről Jan Moir brit újságírónak is természetesen van véleménye. Nem hízelgő. Igen, Jan Moir férfi.

szingli lombikkezelés egyedülálló anya mesterséges megtermékenyítés

A brit állami egészségügyi ellátást nyújtó NHS a múlt héten hozott nyilvánosságra egy statisztikát, mely szerint mindössze két év alatt egyharmadával emelkedett azon nők száma, akik eleve apa nélkül gondolkodnak „család”alapításban.

 

A számok nyelvére lefordítva ez azt jelenti, hogy míg Angliában 2014-ben 942 nő regisztrált egyedülállóként az állami egészségügy rendszerében mesterséges megtermékenyítésre, addig ez a szám 2016-ban már 1272 volt. Ez utóbbi szám egyébként kétszerese az öt évvel ezelőtti értéknek.

A jelenség nem kerülte el Jan Moir brit újságíró figyelmét, aki több lapnak volt már rovatvezetője, vezércikkírója. Az egyik brit lapban ki is fejtette róla a véleményét, nem éppen pozitívan. Lehet vele egyetérteni vagy egyet nem érteni, mindenesetre érdekes olvasni, hogyan látja ezt egy férfi.

Ezt írja:

„Sehol egy férj, partner vagy barát? Senki fontos személy? Semmi baj hölgyeim. Akkor sem kell lemondani a babáról, akire mindig is vágytak, sőt az állam még sokszor segítő kezet is nyújt a szent cél eléréséhez. Az újgenerációs, öntudatos nők úgy döntöttek, hogy a férfiak feleslegesek a szükségleteik kielégítéséhez, ők a terhességet és a gyerekszülést saját hatáskörben, önállóan, férfiak nélkül is képesek levezényelni. Nem kell hozzá más, csak egy lombik, azaz a mesterséges megtermékenyítés.

Azt szeretném mondani, hogy bravó, hölgyeim! Azt szeretném mondani, hogy hajrá lányok! Nem kell hozzá más, csak bátorság, elszántság és állhatatosság, hogy azt tegyék, amit tenni akarnak. Gratulálni szeretnék, hogy képesek kontrollálni saját életüket és elég bátrak hozzá, hogy kiálljanak és megszerezzék, amit akarnak, megragadják a csalóka boldogságot.

Ezeket szeretném mondani – de nem vagyok rá képes. Mélyen a lelkemben azt gondolom, hogy rettentő önző dolog eleve megfosztani egy gyermeket az apjától csak azért, hogy kielégíthessék saját materiális szükségleteiket, amiről meg vannak győződve, hogy megtehetik.

Nem kellenek az apák a bevásárlólistára

Lazán kihúzzák az apákat a család alapelemeinek bevásárlólistájáról, egyszerűsítik vele az egyenletet, mintha a férfi olyan luxus lenne, amit nem engedhetnek meg maguknak, olyan luxus, mint például a kasmírtakaró a gyerekágyba vagy egy csilivili új tricikli? Lelki lazaság, aminek aztán messze ható következményei vannak az anyára és a gyerekre nézve is. Mit mondanak majd tíz év múlva akkor, amikor a kiskamasz tudni szeretne bármit is az apjáról, amikor keresi önmagát, identitását és azokat a pontokat, melyek biztonságot nyújtanának számára? A gyermeknek szüksége van az apára, az apa fontos. Természetesen a párkapcsolatok és a házasságok is véget érhetnek egyszer, és tucatjával szaladgálnak odakünn olyan pasik, akik nem érik meg, hogy tintát pazaroljanak rájuk a születési anyakönyvi kivonaton. Mégis legalább a párok vágjanak bele a gyerekvállalásba azzal a reménnyel, hogy egy nagyszerű családi élményre vállalkoznak együtt, mindenfajta szándékos hátrány nélkül. Az egyedülállók szülők vég nélkül panaszkodnak arról, mekkora küzdelem egyedül felnevelni egy gyermeket. Számomra őrültségnek tűnik, ha valaki tudatosan választja ezt a sok buktatóval terhelt életet.

Egyéni boldogság közpénzen

Manapság már nem csak a karrierista nők azok, akik későn észbe kapva, egyedülállóként keresik a lehetőséget a gyermekvállalásra, hanem azok is, akiknek egyszerűen nem sikerült megtalálniuk Mr. Tökéletest. Ők a negyvenhez közeledve egyszer csak úgy döntenek, hogy a saját útjukra lépnek. És némelyikük ráadásul elvárja, hogy ennek a költségeit mi, a többiek álljuk. Az angol szakmai irányelvek szerint egy pár akkor juthat államilag finanszírozott meddőségi kezeléshez, ha két évnyi védekezés nélküli házasélet ellenére sem esik a nő teherbe. Ha egy szingli nő babát akar, akkor 12 mesterséges inszeminációs kezelés után válik jogosulttá arra, hogy államilag finanszírozott meddőségi kezeléshez jusson. Ez a folyamat 10 ezer fontba (kb. 3,5 millió forintnak megfelelő összegbe) kerül, és csak a jó ég tudja, mekkora lelki terhet és hormonális löketet jelent. Véleményem szerint elhibázott az az elvárás, hogy ha valakinek bármilyen szempontból gondjai vannak a teherbe eséssel, akkor az állami egészségügynek igény szerint rendelkezésre kell állnia a probléma elhárítására. A gyermektelenség biztosan szívszorító érzés, de nem betegség. Az anyagi források nem végtelenek – és az adófizetők legnagyobb része egészen biztosan inkább olyanoknak szánná az egészségügyre fordított állami bevételeket, akik valóban betegek.

A kezembe került egy újságcikk Kate-ről, egy olyan szingli nő prototípusáról, aki tudatosan egyedülállóként vállalt gyermeket. Egész életében hosszasan mélázott, mielőtt döntött volna, és végül 40 éves lett, amikor saját költségén lombikkezeléssel teherbe esett. Most egy kétéves kislány anyukája és az élete végre hiperszuper tökéletes. Azt mondja, hogy nem könnyű helyzet, de semmit nem bánt meg. A lombikkezelés 9000 fontos számlájából 7000 fontot a szülei álltak, és neki elsőre sikerült megütni a jackpotot, azaz teherbe esnie.

Kedves tőle, de ha 40 éves korodban még mindig az anyuci-apuci bankhoz kell fordulnod banksegélyért, akkor sok mindent el lehet rólad mondani, csak azt nem, hogy felelősségteljesen gondolkodó, önálló felnőtt ember lennél. Kate azt is elmondta, hogy igaz, hogy „kemény meló” egyedül elkészíteni a kaját a gyereknek, meg a többi, de megéri, mert cserébe ő is „annyi ragaszkodást és szeretet kap a lányától”.

Magányosság ellen macskát, ne gyereket!

És igen, vannak nagyszerű nők, akik eleve úgy indulnak neki, hogy szingli anyák lesznek, és akik fantasztikus gyerekeket nevelnek fel, akik felnőve aztán jobbá teszik a világot. Mégis úgy tűnik, hogy aki bármi áron, a körülményekre fittyet hányva akar gyermeket szülni, annak ez csak valami pótcselekvés, amivel az élete nagy hiányát akarja befoltozni.

Ha Kate arra vágyott, hogy valaki szeresse és ragaszkodjon hozzá, akkor vehetett volna egyszerűen egy macskát, ahogyan azt a hasonló helyzetben lévő nők korábban tették. Ez lenne a legjobb megoldás ennek az „én, mindenek felett” generációnak.”

Hmmm… elgondolkodtató, még ha nem is értek vele minden ponton egyet.

Fotó forrása: huffingtonpost.com

Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó

radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró

Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!

 

Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!