Az előző posztban már részletesen írtam arról, milyen túlélési praktikáim, tanácsaim vannak a tökéletes anyaság bűvöletében élő anyáknak. Nem, nem idősödő hölgyek klasszikus intelme, miszerint „kedveském, élvezze ki az anyaság minden pillanatát, mert olyan gyorsan elszáll ez az idő, egykettőre felnőnek a gyerekek”. Az előző részben szó volt arról, hogy adott pillanatban ez legfeljebb sovány vigasz, illetve arról is, hogy nem vagy egyedül a gyereknevelés nyűgeivel.

anyaság gyereknevelés vélemény

Lássuk, mivel tudnám még könnyebbé tenni az anyaság nehezebb és nem annyira csillogó periódusait. De ha még nem olvastad az első részt, ide kattintva most bepótolhatod.

 

Mindent lehet, amit szeretnél, de csak szépen sorjában

Amikor az ember azt tervezi, mi lesz majd, ha ő is anya lesz, egy csomó elképzelés, terv formálódik a fejében. Természetesen abszolút helyes, ha az ember ezeket mind igyekszik megvalósítani, a gyakorlatba átültetni, amikor oda kerül. De könyörgöm, ne akarj mindent egyszerre! Ami elméletben és általánosságban jó és elérhető cél, az nem biztos, hogy akkor, adott pillanatban is jó. Sőt az is lehet, hogy momentán megvalósíthatatlan, kicsit később azonban már könnyedén be tudod illeszteni a gyerek és a család életébe.

Szeretnél például visszatérni szeretett kórusod próbáira. Meg régi terved a maratont lefutni, arra is edzeni kéne. De a múltkor láttál egy szép régi hímzésmintát valamelyik magazinban, valaha nagyon szerettél kézimunkázni, talán ez is beleférne, míg a gyerek a játszótéren építi a homokvárat a többiekkel. Ja, és milyen jó lenne befejezni az egyetemi diplomamunkádat is, amit a gyerek születése miatt kénytelen voltál abbahagyni. Ha mindezt egyszerre szeretnéd, annak csak rohanás, kapkodás és az elégtelenség érzése lesz a következménye. Állíts fel fontossági (vagy vágyakozási) sorrendet, és egyszerre csak egyfajta cél elérésére koncentrálj. Később, ahogy a gyerek nő, észrevétlenül kerülnek újabb szabad percek/órák a napirendedbe, melyeket felhasználhatsz a következő cél megvalósításához.

Tehát nincsenek rossz célok vagy tervek. Csak éppen lehet, hogy nem itt és most tudod megvalósítani − és leginkább nem mindent egyszerre. És hát nem csak az önmegvalósításra igaz: Merj. Segítséget. Kérni. A környezetedtől segítséget kérni nem szégyen. De neked is segítened kell őket abban, hogy pontosan, jól körülhatárolva megfogalmazod feléjük, miben számítasz a segítségükre.

A végén (majdnem) minden (majdnem) biztosan elrendeződik

Amikor az ember éppen a kellős közepén van egy nehéz életszakasznak, könnyen úgy tűnhet, hogy onnan a büdös életben nem tud kikecmeregni. Pedig ez nem így van. A rosszul alvó gyerek egyszer csak átalussza az éjszakát, a hasfájás előbb-utóbb megszűnik, azok a fránya kis fogacskák is kibújnak egyszer. Külön stresszt okozhat, ha a mi gyerekünk kicsit később kezd el beszélni vagy járni, mint a szomszédék Ottókája. Amelyik félelemre csak ráerősít, ha Ottóka mamája saját csemetéje felett érzett anyai büszkeségében még rá is erősít erre a félelemre.

Vannak persze problémák, melyek nem oldódnak meg, ahogy a gyerek növekszik, például egy tartósan beteg gyerek nevelésének és gondozásának nehézségeit egészen biztosan nem oldja meg az idő, de most nem erről beszélek.

Egyszóval a jelszó: vannak időszakok, melyekben egyszerűen a túlélésre kell berendezkedni, gondoljunk a kétévesek dackorszakára vagy a kamaszkorra.

Nem kell minden harcot mindig megvívni

A gyereknevelés sokszor sokkal inkább a harmincéves háborúnak tűnik, mint az anyaság ünnepének. Mert mindig adódik konfliktusforrás, mindig adódik valami olyasmi, amivel kapcsolatban jó lenne minél kevesebb vita árán meggyőzni a gyereket, hogy azt tegye, amit mi elvárunk tőle. A konfliktusforrások tárháza gyakorlatilag végtelen, lehet az az éjszakába nyúló játék, számítógépezés vagy tévézés, lehet egy háborús övezetre emlékeztető gyerekszoba, lehet egy 30 fokos hőségben másnapi szettként kikészített bundabéléses csizma (vagy éppen ellenkezőleg, a röpködő mínuszokban iskolába menős viseletre szánt spagetti vállpántos top), lehet az egy olyan koszos farmer, ami már szinte magától megáll a szoba közepén, de „anya, lécciléccilécci ne mosd még ki, legalább holnap hadd vegyem fel még egyszer”.

Ilyen szituációkban minden anyának van legalább egy érve, miért muszáj ringbe szállnia a gyerek ellenében. És legalább egy másik érve arra is, hogy miért nem muszáj, miért jobb hagyni a francba az egészet. Vannak helyzetek, amikor egyszerűen nem éri meg újra és újra kiélezni a helyzetet magunk és a gyerekek között. Például azért, mert az örökös és meddő viták többet ártanak a szülő-gyerek kapcsolatnak, mint amekkora élvezetet okoz nekünk például a katonás rendben tartott gyerekszoba látványa. Ennek felismeréséhez persze tapasztalat és némi bölcsesség is szükségeltetik, és azt is elárulom, hogy az évek és a gyerekek számával együtt azoknak a helyzeteknek a száma is növekszik, amikor az ember inkább csak legyint. És például rácsukja az ajtót a rumlis gyerekszobára.

És végül, de nem legutolsósorban. A tiszteletreméltó idős hölgyeknek igenis maximálisan igazuk van, amikor azt tanácsolják, hogy „kedveském, élvezze ki az anyaság minden pillanatát, mert olyan gyorsan elszáll ez az idő, egykettőre felnőnek a gyerekek”. Mert ez pontosan így van. Éppen ezért mindig próbálj örülni annak, ami jó, de ne sokat rágódj azon, ami nem. Mert lehet, hogy közben elszalasztasz egy olyan pillanatot, amit akkor és ott is ki lehetett volna élvezni.

Ha még nem olvastad, itt találod a poszt első részét!

Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!