Tudom persze, hogy amikor valahol megjelenik egy olyanfajta írás, mint most a Heti Válaszban, ami a biológiai óra ketyegésére figyelmeztet bennünket, akkor menetrendszerűen megjelennek a „38 évesen két hónap alatt estem teherbe” és a „nagyanyám is 40 felett szülte a harmadik gyerekét” típusú kommentek. Ezekkel csak az a baj, hogy az egyedi, anekdotális esetek önmagukban az égvilágon semmit nem mondanak, akkor lennének relevánsak, ha hozzátennénk azt az adatot is, hogy összességében a nők hány százalékának sikerül az (akkor már akart) első terhességet összehozni mondjuk 35 és 40 éves kora között, aztán 40 felett sorban a többit, és hány százaléknak úgy 30 táján.

Mert ilyenkor azok a nők többnyire hallgatnak, akiknek – talán már éppen a koruk miatt – nem jött össze a vágyott gyerek, így a statisztikai kisebbség óhatatlanul túlreprezentált a felháborodott kommentelők között. De elég csak megnézni a meddőségi klinikák egyre növekvő forgalmát. De van egy rossz hírem: úgy 35 éves kor után a sikeres lombikkezelés esélye is meredeken zuhanni kezd.

A kommentelők másik csoportja – ugyancsak menetrendszerűen – olyan szituációkat hoz fel ellenpéldaként, amikor a gyerekprojekt túl késői beindítása mögött nem szándékos halogatás, hanem egyéb (anyagi, családi, egészségi) tényezők állnak. Pedig a megrugdalt Heti Válasz-cikkből egyértelműen kiderül, hogy azokról és azokhoz szól, akik akarnak gyereket (majd egyszer valamikor), de egyelőre úgy érzik, bőven ráérnek még, előbb még ezt-azt el akarnak érni az életben. Számomra legalábbis kiderül. Persze nincs is vörös köd a szemem előtt. Lehet persze érvelni objektív akadályozó tényezőkkel, a bölcsődék hiányával vagy az anyagiakkal, de a Heti Válasz cikke nem erről szól.

A teljes cikkért kattints ide, bővebben is kifejtem, mit gondolok a feminista csőlátásról.

Tetszett? Lájkolj a Facebookon!