Július elseje Semmelweis-nap, amiből a többség – vérmérséklete szerint dühösen, beletörődve vagy közömbösen − csak annyit vesz észre, hogy zárva vannak az orvosi rendelők és a patikák, és a kórházak is csak ügyeleti ellátást nyújtanak.
De mit is jelent a Semmelweis-nap? És miért éppen július elseje?
További tartalmakért kattints az Anyavilág főoldalára!
Azért július elseje, mert 1818. július elsején született Semmelweis Ignác, akiről sokak ismerete kimerül legfeljebb abban, hogy az anyák megmentője. De most ismerjük meg egy kicsit jobban.
Ahogyan a bevezetőben is említettem, Semmelweis Ignác 1818. július elsején született egy jómódú család öt gyermeke közül a harmadikként. Érettségi után először − apja kívánságának megfelelően − a jogi karra iratkozott be, ahol két évet el is végzett, ezt követően azonban átiratkozott az orvosira és azt elvégezve orvosdoktori diplomát szerzett. Egy bécsi kórházban kezdett dolgozni. Itt elég hamar észrevette, hogy a szülészeti osztályt tizedelő gyermekágyi láz leginkább azokat az anyákat sújtja, akik szülésénél orvos vagy medikus közreműködött, míg a bábák vagy bábanövendékek által vezetett szülések után jóval ritkábban haltak meg az anyák gyermekágyi lázban. Ennek okára azonban senki nem jött rá, és tulajdonképpen nem is nagyon foglalkozott vele senki.
„Felfedezni annyit tesz, mint látni, amit mindenki lát, és közben arra gondolni, amire senki." (Szent-Györgyi Albert)
Semmelweis Ignác 1847-ben Velencében volt pihenni, ott kapta a hírt, hogy a bécsi kórházban egyik kollégája, Jakob Kolletscka meghalt. Bécsbe visszaérkezve és ott a bonctani jegyzőkönyveket áttanulmányozva Semmelweis megdöbbenve ismerte fel, hogy kollégájának tünetei kísértetiesen hasonlítanak a gyermekágyi lázban meghalt anyákéra. Halálához pedig az vezetett, hogy boncolás közben felsértette a kezét, és a seb elfertőződőtt. Ebből jutott Semmelweis arra a következtetésre, hogy a gyermekágyi lázat az okozza, hogy az orvosok és medikusok a boncteremből egyenesen a szülő nők közé mennek úgy, hogy nem mossák meg a kezüket. A döbbenetes felfedezés az volt, hogy tulajdonképpen az orvosok viszik a halált az anyák közé. Éppen ezért Semmelweis Ignác először javasolta, majd kötelezővé tette a klórmeszes kézmosást, mielőtt valaki a boncteremből az anyák közé ment. Ezzel elég népszerűtlen lett a kollégái körében annak ellenére, hogy az eredmények hamar megmutatkoztak. Sok orvos büszke volt keze „kórházi szagára” és sértőnek találta azt a feltételezést, hogy ő maga okozná betegei halálát. Pedig az eredmények Semmelweis Ignácot igazolták, hiszen a klórmeszes kézmosás bevezetése után töredékére csökkent a gyermekágyi lázban meghalt anyák száma.
Később Semmelweis Ignác Bécsből Pestre költözött, és először a Rókus Kórházban lett fizetés nélküli tiszteletbeli főorvos, majd az egyetemen az elméleti és gyakorlati szülészet tanára. Közben megüresedett Bécsben is a katedra, ide azonban nem jelölték, Zürichbe hívták ugyan, de azt az állást meg ő utasította vissza. 1857-ben feleségül vette a nála húsz évvel fiatalabb 18 éves Weidenhofer Máriát, akivel öt gyermekük született, közülük azonban csak hárman élték meg a felnőttkort, és mindössze egyetlen gyermeküknek születtek utódai.
Semmelweis Ignác méltatlan halált halt nem sokkal azután, hogy 1865-ben egyre furcsábban viselkedett, és elmezavar jelei mutatkoztak nála. Egyesek szerint nem tudta feldolgozni a támadásokat és azt, hogy nem ismerték el munkásságát. Az igazság azonban az, hogy ekkortájt már kezdtek jönni az elismerések, köztiszteletben álló orvos volt, aki kifejezetten jómódú polgárként élte az életét. Valószínűbb magyarázat, hogy egy fiatalabb korában boncolás közben szerzett szifiliszes fertőzés okozta agyi elváltozások miatt bomolhatott meg az elméje. Ezért egyesek szerint kollégái nyomására került elmegyógyintézetbe, mivel így próbáltak megszabadulni tőle. Más források szerint felesége kérte meg barátjukat, a bécsi Hebra professzort, hogy segítsen megfelelő gyógyintézetbe juttatni a férjét. Így került Semmelweis Ignác 1865. július 31-én a döblingi elmegyógyintézetbe, ahol ez a bizonyos Hebra professzor korántsem gondoskodott róla úgy, ahogy egy kollégától és baráttól joggal elvárná az ember. Így történhetett meg, hogy az ápolók kegyetlenül összeverték a nagy hírű orvost, anyák ezreinek megmentőjét. Több bordája eltört, és más súlyos sérüléseket is szerzett, de nem halt meg azonnal. A sors nem volt hozzá ennyire kegyes, hiszen még majdnem két hetet kellett szenvedni kényszerzubbonyba kötözve, míg végül augusztus 13-án meghalt.
Halála után csaknem egy évszázaddal, 1963-ban megvizsgálták a földi maradványait, ez alapján a jobb kezén csontvelőgyulladás jeleit találták, így valószínű, hogy amiatt halt meg, hogy a verés közben szerzett sérüléseit nem látták el, így vérmérgezés alakult ki, ami végzett vele. Ugyanaz a betegség, mely ellen egész életében küzdött.
„Először figyelembe se vesznek, aztán nevetnek rajtad, aztán harcolnak ellened, és aztán nyersz.” (Mahatma Gandhi)
Bár Semmelweis Ignác már életében is kapott némi elismerést, munkásságát teljes valójában csak jóval halála után ismerték el. Ezt mi sem jelzi jobban, mint hogy 1954-ben Chicagóban a sebészek világszövetségének emlékcsarnokában Semmelweis szobrát is felállították a világ tíz legnagyobb orvosa között, olyan nagyságok társaságában, mint Louis Pasteur vagy Wilhelm Conrad Röntgen.
Semmelweis Ignác születésnapját 1992 óta ünnepeljük Semmelweis-napként, az egészségügyi dolgozók ünnepeként.
Semmelweis Ignác utódai
Ma kitettem az Anyavilág Facebook-oldalára egy posztot a Semmelweis-napról, és azt kértem, írjátok meg, kinek mondanátok külön köszönetet ezen an apon. Több komment is érkezett, én itt folytatom a sort az én Málcsika nénimmel. A szegedieknek nem kell bemutatni Málcsika nénit, hiszen évtizedeken keresztül fogalom volt a szegedi szülők között tudásával, emberségével, a gyermekek iránti különleges szeretetével. Szerintem sokan még a teljes nevét sem tudták, mindenkinek csak Málcsi néni, Málcsika volt. Ezért most leírom: Málcsika néni Molnár Amália néven született 1924-ben, majd 1950-ben szerzett orvosdoktori diplomát. A helyi tévé egyik műsorában egyszer elmondta, hogy olyan nagyságok is tanították az egyetemen, mint Szent-Györgyi Albert. A Nobel-díjas tudósra kedves, szimpatikus oktatóként emlékezett Málcsika.
Úgy hozta a sors, hogy bár nagyon szerette volna, de Málcsi néninek soha nem született gyermeke. Viszont cserébe a város sok ezernyi gyermekét tudhatta a magáénak.
„Szüleimmel az én nevem is ott volt a deportálandók listáján, nem tudom, kinek köszönhetem, hogy mégsem vittek el. Azt szoktam mondani, mert öreglány maradtam, még az ávónak sem kellettem. Amikor értünk jöttek, keresni kezdtem az orvosi diplomámat, ezt az ávósok hallották, és valószínűleg ezért hagytak életben. Ismeretlenül is mindennap imádkozom azért, aki megkímélt a szenvedéstől” – mondta egy visszaemlékezésében kedves öniróniával.
“Egyik tanítványom kérdezte egyszer, mennyi pénzt kapok én a szülőktől, hogy ilyen kedves vagyok a gyerekekhez. Csodálkozva néztem rá. Hat saját gyereket szerettem volna, de a jóisten másképp rendelte, nem lett egy sem. Az édesanyák a megmondhatói, amint a csecsemőket ráfektettem a vizsgálóasztalra és föléjük hajoltam, kettőnk között elindult egy láthatatlan beszélgetés. Olyan volt az, mint az első szerelem, megérezte a szeretetemet. Nagyobb gyerekeket kacsarajzzal vettem le a lábukról, hogy jól viselkedjenek a vizsgálat alatt” – mesélt ragaszkodásáról a gyerekekhez néhány évvel ezelőtt a Délmagyarországnak.
Málcsi néni egészen 85 éves koráig részt vett a betegellátásban. De idén májusban örökre magával vitte a fonendoszkópját, és már egyetlen beteg kisgyereknek sem csal mosolyt az arcára a kacsarajzokkal. 94 éves volt.
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!